Meghívták csapatunkat a török és kazak lovasokat is felvonultató "Keleti vágta" fesztiválra, Egerbe.
A portya péntek reggel kezdődött Nagykörűben, amennyiben Dani és Édua vállalták, hogy Kara és Márkus hadilovakat Karcagra lovagolják, hogy onnan korán lehessen indulni Egerbe. Dani beszámolót is küldött.
A rendezvénynek az Eger melletti
Mátyus Udvarház adott otthont. S bár a szervezés körül voltak hiányosságok - pl. idétlen, hogy szláv nevet adtak a rendezvénynek -, a szép
idő és a barátságos helyszín kárpótolt minket. Bár a rendezvénynek nem volt
nagy beharangozója, a programokra egész szép számú közönség látogatott ki.
A rendezvény célja elsődlegesen a
magyar, illetve a keleti rokon lovas népek lovas hagyományainak a bemutatása
volt. Ennek érdekében csikós bemutatók, lovas játékok, vetélkedők, valamint az
általunk bemutatott „honfoglaláskori” lovas harci bemutatót tekinthette meg a
közönség, olyan – nem éppen a magyar vagy a keleti lovas hagyományból vett –
kiegészítő programokkal, mint a barokk lovas bemutató vagy a római harci
szekerek felvonulása.
A rendezvényen részt vett a
kazakisztáni köböre-válogatott is, akik a köböre mellett több látványos lovas
ügyességi játékot is bemutattak, mint pl. a földön elhelyezett tárgyak
felkapása mozgó lóról, vagy a leányrablás. Ez utóbbihoz csapatunk adta a leányt,
Katica személyében, akit egyik kazak legénynek sem sikerült elrabolnia, ugyanis
Katicánk lova (Ahmed) mindegyik legény lovát helyben hagyta. Ráadásul volt
visszavágó is, amikoris Katica korbáccsal üthette azt a lovast, amelyiket
utolért (…hát Ahmed itt is gyorsabb volt a többinél J).
Ezt követően a kazak lovasok
lovasbirkózásra hívták ki két lovasunkat, Danit és Lacit. A kazak szabályok
szerint játszott birkózás (nyereg a ló hátán, öv a lovasok derekán) lovasaink
számára teljesen új volt, így sajnos mindkettőjüket sikerült leszedniük a lóról
– megjegyzendő azonban, hogy a szőrén való birkózást a kazakok nem vállalták (!).
A nap leglátványosabb
eseményeihez tartoztak a kazakok és a hazai lovasok közötti köböre mérkőzések,
amelyekből az elsőn csapatunk tagjai alkották a magyar csapatot (a második
mérkőzésen a Szemán János által vezetett miskolci lovascsapat). S bár itt is a
kazak módszer szerint zajlott a játék (igazi leölt kecskével) a magyar lovasok mindkét
mérkőzésen helyt álltak (bár mindkét esetben a kazakok is adtak egy játékost a
magyar csapatba).
Ami lovas szemmel igazán
érdekesnek bizonyult, az a hazai és a közép-ázsiai stílusok közti különbségek megnyilvánulásai
voltak (a hazai alatt itt nem a nyugati stílust értem). A kazakoknál igen rövid kengyelszíj, elég
kemény, határozott szárkezelés, valamint a korbács gyakori használata jellemző,
s bár sokan durvának tartják ezt a stílust (hiányolva belőle a ló és lovas
közti összhangot), mindenesetre igen hatékonynak bizonyult az ellenünk vívott
küzdelmekben. (Ehhez mondjuk kis mértékben hozzájárult az is, hogy kazak
barátaink felülről verték a 2 métert, vagy a 100 kilót).
Ide tartozik Sanyi megjegyzése:
A lippek nagyon jól dolgoztak, s a kazakok erejének és technikájuknak köszönhetően (a kengyelszíj és a csizma alá szorították be a kecskét, egyik lábánál fogták mindössze, szinte lehetetlen lett volna kiszedni) esélyünk nem volt, sőt szóhoz se jutottunk, s ahogy végignéztem a kazakok mellett törpének tűnő embereinken (Laca, S. Attila, Lelki, Dani) majnem el is ment a kedvem... Vágták pl. nem is voltak, de ennek ellenére nem volt esély arra, hogy egyszer is elvegyük tőlük a kecskét.
Egy másik színfoltja lehetett
volna a rendezvények az erzurumi (Törökország) dzsirit-csapat, akiket elvileg
beletervezetek a programba, de végül nem jöttek el. Csapatunk egy része már
találkozott velük 2009-ben a törökországi Sivasban, illetve 2010-ben a németországi Gelsenkirchenben.
Lovas csapatunk – Péter igazolt
távollétében – hat lovassal tartotta meg a bemutatót. Bár finoman szólva, nem
ez volt életünk legjobban sikerült lovasbemutatója, azért a legjobb
produkcióért felajánlott különdíjat (egy tenyészkancát) így is sikerült
elnyernünk. A bemutató végén pedig László megvívta az év lovas birkózó
mérkőzését, amelyen legyőzte a sportág háromszoros magyar bajnokát – ez azért
öröm különösen, mert eddig nem hallottunk arról, hogy van ilyen bajnokság...
A rendezvényt összességében jónak
találtuk, bár több hozzáértő bevonásával, egy kicsit korábbi időpontban,
rendesen meghirdetve, valószínűleg még sokkal jobb is lehetett volna. –
Mindenesetre különleges tapasztalatokat szereztünk, hiszen ilyen keleti
lovasokkal ritkán lehet találkozni Magyarországon.
Csapatunk résztvevői a következők
voltak:
Lovasok: Lajtos Katica (ló:
Ahmed), Bene Sándor (ló: Gülszári), Mészáros László (ló: Csillag), Leidinger
Dániel (ló: Kara (egy beépített kazak)), Lelkes Tamás (ló: Márkus), Stefanek
Attila (ló: Remény)
Segédek: Bolgovics Ági, Somfai
Kata, Takács Dorina Édua
Továbbá, aki a lovainkat
szállította, valamit a bemutatónkat konferálta (Köszönet érte!): Nagy Attila
Törökszentmiklósi lovas ember.
